Elindultunk a lakásból, kocsival egy robogó kölcsönzőhöz. Azt mondta, úgy a legjobb ha robogóval járjuk be az egész várost és a környéket. Erősködött, hogy Ő akar vezetni, de azt mondtam jobban szertem, ha én irányítok, így belement. :) 

Amint felültünk a robogóra elfelejtettem minden problémát, munkát, jót, rosszat és csak is a pillanatra koncentráltam. Ő mondta, hogy mikor merre menjünk és én csak vezettem.

A kis robogóval elég kellemes tempóval tudtunk közlekedni és döntögetni a szűk kanyargós utcákon. Az ember pillanatok alatt át tud menni Franciaországba, hisz vannak olyan utcák, amelyiknek egyik oldala Monaco-hoz tartozik, másik oldala pedig Franciaországhoz. Érdekes. Nekileselkedtünk tehát a "szerpentineknek" és az egyik ilyen útkanyarulatnál megálltunk. A látvány csodás volt. Teljesen belátható volt Monte-carlo. Leültünka  kövekből kirakodt oldalra és lábunkat lógatva néztük a várost, illetve fogtuk egymás kezét. Rebeca kézzel mutatta, hogy mit kellene még aznap megnézni. Én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy ez a nap az ami egyike lesz azoknak, amikre mindig is vissza akarok majd emlékezni. Ezután egy gyengéd csókot adtam, Ő menni akart, de én mondtam van időnk, maradjunk. 

Mondanom sem kell, repült az idő. Itt olyat tettem, mint még soha. Csengett a telefonom és kikapcsoltam. Ez a mi napunk, nem rontja el semmi se. Én megpillantottam egy virágárus srácot, aki épp mellettünk ment el a robogójával egy kosár rózsával. Szóltam, hogy jövök mindjárt. Fogtam magam gyorsan felpattantam a robogóra és utána eredtem. Egy sarokra rá sikerült is utolérnem és vettem tőle egy szál vörös rózsát. Visszaértem a számban a vörös rózsával. Könnyeket láttam a szemében. Nagyon boldog volt és én is. 

Beszélgettünk egy kicsit és mindig, amikor munkára, vagy a holnapi napra terelődött a szó, megáltunk. Kihagytuk és beszélgettünk másról. Furcsa volt, de egyikünk sem akart a másnappal foglalkozni. Gyerekes, de akkor azt szerettem volna, ha az a pillanat/nap, örökké tart. Ismét elindultunk a robogóval, de mindketten ugyanarra gondoltunk. El kellene mennünk egy szép helyre, ahol egyedül lehetünk. Monte-carlo zsúfolt város, tehát igazából egy hely van, ahol egyedül lehetünk. Ez nem más, mint a tenger. Elmentünk tehát egy hajókölcsönzőbe. Kibéreltünk egy kissebb hajót, amolyan vitorlást, egy kapitányal.

A parttól nem messze, lehorgonyoztunk. Csodásan nézett ki onnan a város. Rebeca sikerült megbeszélnie a francia kapitányal, hogy a kis csónakkal, ami a hajóhoz volt, menjen vissza és pár óra múlva jöjjön értünk. Így tényleg egyedül voltunk. Bekentük egymást naptejjel és a hajón elfeküdve napoztunk. Egymást néztük és közbe egy percre se engedtük el egymás kezét. Beszélgettünk, csókolóztunk, majd a hajó belsejébe szeretkeztünk. 

Mikor visszajött a kapitány, erősen esteledett és mielőtt feljött volna a hajóra fütyölt, majd megkérdezte feljöhet e. Mi magunkra kaptuk a ruhát és ezután persze szóltunk, hogy igen, feljöhet. Vissza mentünk a kikötőbe, de úgy éreztük egy kicsit sem vagyunk fáradtak, így visszavittük a kölcsönzött robogót és a kocsival kocsikáztunk, ameddig eszünkbe nem jut valami elfoglaltság.

Olyan fél 10 lehetett, amikor csöng Rebeca telefonja. Édesanyja rosszúl lett és szívinfarktus gyanujával korházba került. Szülei Párizs melletti kis városban laktak. Rebeca teljesen elfehéredett és zokogni kezdett. Nehezen tudtam bármit is mondani. Gyorsan kimentünk a reptérre, megnéztük, mikor megy a legközelebbi repülőgép Párizsba. Egy óra. Egy óránk sem maradt a búcsúzásra. Vele akartam menni, de sajnos nagyon zsúfolt hét következett, így a hétfői repülőgépet nem rakhattam át.

Erősködött, hogy ne a szállodába aludjak, hanem menjek a kocsijával vissza az Ő lakására. Így kicsit közelebnek érezne. Megigértettem vele, hogy amint megérkezik és tud valamit az anyja állapotáról felhív, addig úgysem tudok aludni. 

Könnyeit törölve, átment a becsekkoláshoz és így egymásra utolsó pillantásokat vetettük. Visszaüllve a kocsijába, majd a lakásába megérkezve, nehezebb volt az egész "elválás", mint gondoltam. Pár óra gondolkodás, teljesen kikészített. Kiülltem a teraszra és csak a holdat néztem. Egyszerüen tehetetlennek éreztem magam, így nélküle.

Hajnal volt, mire hívott. Sajnos nem jó hírrel. Az édesannyát, komoly szívinfarktus érte és intenzíven kezelik. Ezután összecsuklott a hangja és zokogni kezdett. Én pedig tehetetlenül hallgattam és próbáltam telefonon keresztül megnyugtatni. Közbe átkoztam a munkámat, azt hogy miatta nem lehetek vele és ezt Ő is tudta, mert egy gyenge pillanatomban, oda akartam utazni, de nem engedte. Azt mondta, hogy úgysem tudok mit tenni, de így telefonon legalább "együtt" lehetünk valamennyire.

A másnap sürű telefonbeszélgetéssel telt és végig a lakásban voltam. Nem volt kedvem semmihez sem. Egyszerüen csak rá tudtam gondolni. Hétfő hajnalba pedig hazarepültem. 

Azóta nem nagyon találom magamat, folyamatosan telefonon beszélünk, de nagyon hiányzunk egymásnak. Most, hogy az utolsó részt is leírtam a történetnek, elég rossz kedvem lett. Úgy érzem, hogy vissza kell mennem, de egyenlőre nem nagyon látom ennek a lehetőségét. Remélem sikerül átszerveznem úgy a munkámat, hogy sikerüljön minél hamarabb kijutnom.